Hallani ilyeneket és efféléket kisgyerekes szülőktől, akiket mindössze a jó szándék vezérel megnyilatkozásaikban. Odafigyelnek a gyerekre, reagálnak a vele történtekre, szeretnék mielőbb megnyugtatni, a sérelmeket orvosolni. Igen ám, de néha pont ezzel okozza a szülő a legnagyobb galibákat – úgy őszintén.
Kifordítom befordítom…
Mit is tesz a szülő ilyenkor valójában a legnagyobb őszinteséggel? Elutasítja a gyerek érzéseit. A vigasztalás, a mielőbbi megnyugtatás pont visszájára fordul azáltal, hogy a gyerek világában még értehetetlen, zavaros és kusza külső-belső világok között nem autentikus kapcsolatokat alakít ki. Hogy is van ez?
Teljesen hétköznapi, mindennapi szituáció, mikor a mozgáskoordinációt tanulgató poronty – akár – saját lábában is elbukik, és artikulálatlan, de igen magas hangfrekvencián ezt a külvilággal is tudatja. Szerencsére a szülők nagy része nem kapja fel ijedten, mert már az köztudott, hogy ilyenkor a szülői reakció váltja ki a helyzet súlyosságának érzetét. (Ha a gyerek a szülőn ijedtséget, félelmet lát, úgy érzékeli, nagy a baj, és maga is pánikolni kezd. Vagy a szülő szeméből veszi a bátorságotJ) Sok szülő, felmérve, hogy nem kell a balesetire rohanni, odamegy, felsegíti, hogy semmi baj, kelljen fel. Ez még mindig jobb eset, mintha tudomást sem venne a történtekről, mondván, a gyerek majd megoldja, így tanul. Valóban, így sokat tanul, leginkább azt, hogy nem számíthat a számára ekkor még kiemelten fontos szülői közegre, így a későbbi bizalmatlanság alapköveit stabilan lerakja a szülő.
Mert miről is van itt tulajdonképpen szó? Miért a magas frekvencia? Nem mintha a sérülés olyan fizikai fájdalmat jelentene, sokkal inkább az önérzet sérülése, a kudarc érzete. Nem sikerült, elestem. Csakhogy ezt egy 2-3 éves gyerek még nem tudja értelmezni. Csak a belső feszültséget érzi, és hogy ez rossz neki. Ezért sír. Itt jön a szülői tudatosság és azt megalapozó érzelmi intelligencia. Hogy hogyan tudjuk visszajelezni és értelmezni a gyereknek a vele történeteket, az általa megélteket. Hogy tudomást se veszünk róla? Nekem nem fontos, hogy segítsek neked, oldd meg ahogy akarod. A szülő, a szülői magatartás a példa, ami megtanítja a gyereket a helyzethez leginkább illő viselkedés megválasztására. Odaszaladunk, jaj mi történt? Ez igazán nagy baj, komoly feladat ennek megoldása – üzeni a szülő. Vajon hogy fogja így a gyerek a kudarcokat, nehézségeket átmeneti, megoldható helyzetnek tekinteni, úgy érezvén, hogy ezek feloldásához van megfelelő kompetenciája? És ha higgadtan, felmérve a körülményeket megnyugtatjuk a gyereket, hogy semmi baj, futáss tovább, az vajon már elég jó szülői magatartás? Fokozhatjuk még, ha elfogadjuk és azonosítjuk a gyerek érzését. Mert igenis neki nagy baj, hogy elesett, hogy nem tudta megcsinálni, hogy nem sikerült. A szülő dolga, hogy megnevezze az érzést, és megtanítsa a gyereknek, hogy hogyan kezelje. És ebben nincs recept, ez a szülő-gyerek sajátja. A lényeg, hogy adjunk helyet az érzésnek: rossz, kellemetlen. És mégsem bunda a bunda: nem azért, mert fáj, hanem azért, mert kudarc. És ezt bizony meg kell tanulni elfogadni, kezelni.
Katonadolog!
Hangzik a fiúknak szóló üzenet. Mert hát egy fiú mégse sírjon. Akkor hogyan fejezze ki a kudarc-érzetet? A fiúknál a mai napig evolúciósan kódoltnak tekintett, hogy agresszívebbek, verekedősebbek, és ez így van rendjén. Kérdés, hogy ez a társadalmi sztereotípia mennyiben erősít rá a természeti programozásra? Mert ha a fiúgyerek nem sírhat, mert akkor még a saját szülője is kigúnyolja, és elveszti a számára oly fontos szülői elfogadást, akkor a kudarc-érzet levezetésére más csatornát keres. Történetesen verekedni fog. (Érdekes megfigyelni, hogy bölcsiből-oviból hazafelé tartók mikor az utcán összetalálkoznak, a már oly nagyon szülői odafigyelésre vágyó gyerekek hogyan kezelik a felnőttek elhúzódó beszélgetését? A fiúk nagyobb valószínűséggel valamilyen cselekvésbe manifesztálják ezt a feszültséget, még a lányok inkább sírással, nyafogással vegyítetten verbalizálják.)
A gyerekek nem lehetnek dühösek…
… különben is, hangzik a fáradt szülő hárítása, ha végre hazaindulnak. Hogy maradjunk az előbbi szituációnál. Miért is nem lehet dühös a gyerek? Anya lehet dühös, ha valamit nem csinál meg a kis kópé, de fordítva nem? Ha nem sietnek haza, hogy végre otthon, a biztonság és nyugalom szigetén együtt rajzolhassanak még vacsi előtt, miért nem lehet dühös az, akinek ezt ígérték, és úgy tűnik, nem fog teljesülni? Mert náluk még az úgy tűnik és az úgy van, között gyenge a határ. Jelenhedonisták, azaz hiába csitítja a vágyakat a szülő, hogy majd, majd, ők még a jelenben szeretnék, hogy teljesüljön mindaz, ami számukra fontos.
És itt megint sokat tehet a szülő, ha mindezt felismerve, a saját napi feszültségét és terheit félretéve helyet ad a gyerek autentikus érzésének, megnevezi és értelmezi azt számára, és alternatívát kínál a helyzethez illő kezelésére.
A következő részben a félelemmel kapcsolatos szülői üzeneteket vesszük górcső alá. Ne félj beleolvasni!
Kép: ctrueself.tw