A motiválás egy igen nehéz kérdés. Tudja valaki igazán hogyan kell JÓL csinálni? Vagy pont ezért vesz minket örül ennyi figyelemfelhívó reklám, önsegítő könyv és egy jobb, boldogabb, vékonyabb élet igéjét hirdető lelkesítő szónok, mert gyakran nehéz felmérni valójában mi is motivál bennünket?
A kérdés komplexitása részben abból ered, hogy a különböző személyiségtípusok különböző motiválásra fogékonyak. Azt minden szülő és pedagógus érzi, a teljesítményért jutalmat ajánlani rövidebb távon lehetséges megoldás, hosszabb távon azonban nem működik. Mi lesz az, ami mégis képes a motiválni minden személyiséget?
A külső motiváció, a mézesmadzag-ostor helyett a belső motivációra történő fókuszálás vezet eredményre. A belső motiváció alappillérei: cél, kiválóság, önállóság. A jutalmazással tehát pont elveszítjük az az egyik legfontosabb összetevőjét a motiválásnak: az öncélúságát. A gyerek nem azért tanul meg járni, mert benne él az ősvágy a „hepimíl-menü” után. A gyerek a belső késztetésnek tesz eleget, a fejlődni, tudni vágyás, az akarás hajtja.
A gyereket nem kell motiválni, csak nem kell tőle elvenni az önmotiválás képességét.
Mikor rajta kívülre helyezzük a tevékenység elismerését, mástól fogja várni a továbbiakban mind az ösztönzést, mind a jutalmazást. Ezt azért szülőként is nehéz egy idő után követni: kisautó, matricás füzet még rendben, na de kamaszként hova emelkedik ez a bizonyos elvárásküszöb? Így célszerű a legkisebbeket is már abban megerősíteni, hogy önmagáért végezze a tevékenységet. Ez a belső motiváció teremti meg annak lehetőségét is, hogy a tanulás áramlatélménnyé válhasson. (A Motiváció témájáról bővebben is olvashat Gyerekjáték a tanulás könyvünkben.)
MI az a tulajdonság akkor, aminek birtokában képesek vagyunk kitartóan dolgozni akkor is, ha nem kapunk érte jutalmat?
A kutatások szerint ez a lelkiismeretesség. A lelkiismeretesség többnyire együtt jár a rendszeretet, szorgalom, megbízhatóság, társadalmi normák betartása – és az önuralom.
Az önuralom előny vagy hátrány?
Egyes kutatók szerint annál jobb, minél több van belőle, nincs semmi árnyoldala. (Peterson, 2004) Más kutatók szerint a túl nagy önfegyelem éppen akkora baj lehet, mintha túl kevés van belőle. Érvelésük szerint a túlkontrollált személyek „szélsőségesen kényszeresek, nehezen hoznak döntéseket, és gyakran szükségtelenül késleltetik a jutalmat vagy tagadják meg maguktól az örömet. (Block, 2005)
Egy Új-Zélandon végzett 3 évtizedes kutatás eredményei szerint a gyerekkori önuralom -mutató az élet számos területének alakulását előre jelezte. Tesztek és kérdőívek segítségével az alanyok önuralmát 3, 11 és 32 éves korukban vizsgálták, és összefüggést kerestek későbbi élethelyzeteikkel. Minél alacsonyabb volt az alany önuralma gyermekkorában, 32 évesen annál nagyobb valószínűséggel dohányzott, küzdött egészségügyi problémákkal, volt rossz a hitelbesorolása, és került valamiféle összeütközésbe a törvénnyel. (Caspi-Moffitt, 2011)
Akkor ilyen egyszerű a kérdésre a válasz? A önuralommal bíró gyerek belsőleg motivált, lelkiismeretes, és ezáltal életre szóló muníciót kap?
Hogyan pallérozzuk az önfegyelmet? Kérje ingyenes tanulmányunkat! info@modszerkocka.hu