Ki ne szeretne jó szülő lenni, a legjobb, a legjobbat, az elérhetetlen minden(sége)t megadva gyermekének? Az, aki megtanulta, hogy perfekcionizmusával többet árt, mint használ, s nem akar több lenni, mint „elég jó szülő”. De abban azért a legjobb…
Az elég jó szülő fogalma Bruno Bettelheim könyve által terjedt el a köztudatban, eredetileg azonban Donald W. Winnicott Kisgyermek, család, külvilág című könyvében jelenik meg a kifejezést.
Winnicott szerint, ha az anya egészséges önbizalommal rendelkezvén saját megérzéseire hallgat, egészen biztosan jó gondozó-társ lesz gyermeke számára. Ez a fajta anyai elköteleződés pedig mindenki számára adott lehet, hisz kizárólagos forrása a gyermekkel való egymásra hangolódás.
Bruno Bettelheim megközelítésében „elég jó” szülő az, aki észreveszi a gyerek jelzéseit, s vissza is jelez, aki figyel és válaszol a gyermek igényére, kérdésére, vágyára, de nem „szalad elébe”, hogy kitalálja a kívánságát vagy mondandóját.
Az „elég jó szülő” tehát az, aki olyan tükör, amelyben a gyerek valóban önmagát fedezheti fel – nem egy rákényszerített, vagy legalábbis tőle idegen képet -, és olyan támasz, amely akkor – és leginkább akkor – van ott, amikor igazán szükség van rá.
Mégis akkor hol húzódik az „elég jó” határa?
Az „elég jó anya” érzékeli gyermeke igényeit, és ahhoz alkalmazkodva pont akkor és annyit ad, amennyire a kicsinek szüksége van. Már a babának is nagyon fontos ugyanis, hogy megélje a saját erőfeszítésének sikerét. Szemünk fénéynek egyszerre kell éreznie azt, hogy vigyáznak rá, és azt, hogy ő is képes tenni saját magáért! Az önállóság alapja – a kutatások tanulsága szerint , hogy a gyerekek a maguk életkori szintjén felelősek legyenek döntéseikért, az „elég jó anya” ebben igazán partner.
Ez mindenképpen egy szimbiotikus kapcsolatot feltételez anya és gyermeke között, ami ahhoz, hogy az egészséges szinten megmaradjon, az anya felelőssége. Merthogy a gyerek és az „elég jó anya” között az egyensúly, az egészséges szimbiózis akkor alakul ki, ha az édesanya nemcsak kisbabája, de saját maga szükségleteire is ráhangolódik. Kettejük közös egyensúlya az ő kiegyensúlyozottságán múlik! Ha tudja és vállalja: neki is szüksége van néhány perc saját időre ahhoz, hogy képes legyen egész nap a babája igényeinek kielégítésére, még ha ennek az az ára is, hogy a gyerek a várakozás miatti rosszallásának hangot ad. Ez persze típusfüggő, hogy ezen sírós perceket ki hogyan éli meg.
Hogyan válhatunk „elég jó szülővé” akkor? Ehhez mindenkinek egyéni útját kell bejárnia – saját gyerekkorától kezdve. Merthogy saját emlékeit újra(át/meg)élve, újra gyermekké válva, a gyermeki lelket, látásmódot, érzelmeket Felnőttként megismerve, Szülőként támogatva, irányítva, háttérből szemlélve indíthatja önálló útjára megfelelő muníciókkal gyermekét.
S hol az útnak a vége, hogy önmagunkat is jobban megismerve engedélyt adjunk magunknak arra, hogy elhiggyük, (a legjobb) „elég jó szülővé” váltunk…?